A Pjanic mizéria

A készülődő Bajnokok Ligája meccs margójára érve érdemesnek tartom visszaidézni soron következő ellenfelünk legújabb szerzeményének, Miralem Pjanicnak 3 évig tartó lyoni kalandjait. Története nem mindennapi fellángolással és összeomlással végződött, a kis Miré ugyanis túlzás nélkül állíthatóan, egymagában is képes jelképezni a klub tizedfordulós fordulatát, kvázi a legjobb lakmuszpapírja annak, amit a mostani '10-es években látunk a pályán a '00-ás évekkel szemben.

A kis Miré 18 évesen, 3 hónaposan olyan nevekkel fémjelzett együttesben találta magát, mint Karim Benzema, Juninho Pernambucano vagy éppen említhetnénk a betonbiztos Crist vagy az olasz világbajnok hőst Fabio Grossot is, ugyanakkor egyben egy olyan zavaros időszakban is, amikor újra edzőcsere, koncepciócsere, és nagyfokú türelmetlenséggel átitatott feszült hangulat vette körül a klubot. Hiába zártuk sikeresen a 07-08 szezont a bajnoki címek mellé megszerezve a nemzeti kupát is, Alain Perrin Christoph Galtierrel az oldalán rögtön az első szezonja után vehette a cókmókját és hiába mutatott papíron szépen a duplázás, az őszi félévben látott ötlettelen játék és főleg a skót Rangers elleni hazai 0-3 totális leégés már korán eldöntötte a szakvezető sorsát, a téli menesztéstől csak a konzervatív klubeszmék mentették meg, amit a tavaszi formajavulás sem satírozhatott ki. 

Ennek tükrében a se veled, se nélküled állapot, a legmagasabb szintekre törésben való megbicsaklás, ugyanakkor a hazai liga teljes kinövése azt eredményezte, hogy rengeteg szerteágazó kusza gondolattal kelt, feküdt drága Papánk. Puel kinevezése kapcsán már olyas ígéretek hangoztak el, mint az edzői szék stabilitása, általános menedzseri szerepkör a vezetőedzőnek és még egy halom, az idei nyáron is elhangzott, végül elmaradó fontos reformtervezetek. Miré az újraszerveződő csapat legfiatalabb szerzeményeként sokakban elsőként azt a vágyat fogalmazta meg, hogy a kicsapongó, fékezhetetlen Ben Arfa által hagyott űr betöltőjeként majd bizonyítja azt, hogy a fegyelmezettség és hűség sokkal messzebbre képes repíteni mind a csapatot, mind az egyéni karriert egyidőben a végtelen tehetséggel szembeállítva. (milyen irónikus is most utólag belegondolva a tavalyi nizzai frigybe, amikor HBA-t pont Puel támasztotta fel, itt pedig épphogy elkerülték egymást - mikor Puel belépett a félfaküszöbön, HBA már a kijárati ajtót rúgdosta, ezért az már csak az elméleti síkon futtatható program, mi lett volna akkor itt ezzel a párossal.. ez a program végigfuttatása úgyis hibaüzenettel végződne, szóval nem boncolgatjuk) Noha Miré képességeit sem vitathatta senki,  az akkor még kimondottan színvonalas scout rendszerünknek is feltűnt a Metzben mutatott teljesítménye.

Miré csereként lépett pályára első meccsén a szuperkupában a körmeit hegyesen reszelő, ígéretes kvalitásokkal rendelkező Laurent Blanc vezette Bordeaux ellen, amit a Lyon első lendületből el is vesztett (szegény Miré még ennyinek sem örülhetett) először 2002 után. Már akkor sejteni és látni lehetett, hogy közvetlen riválisunk akadhat a bajnokságban, és volt is abban a Bordeaux-ban egy másik ifjonc,akibe kapaszkodva várták már a hőn áhított trónfosztást. Zsákbamacskát nem árulok el azzal, hogy év végén be is jött. ( de erről csak később)

Miré első évében kitűnt szorgalmával, edzések végén tartott külön levezetőivel. Aztán kevéssel a megkezdett magányos tréningjei után összeszedve minden bátorságát odalépett az utolsó szezonját taposó Juninhohoz: " Szeretnék megtanulni egy-két trükköt, segítenél? " - mindezt olyan félszegen, félősen kérdezte, hogy már-már angyali gyermeknek tűnt. Szokatlan egy látványként hatott a specialisták specialistájának, a szabadrúgások koronázatlan királyának, mert az addig eltöltött bő 8 éve során senki nem fordult ehhez hasonló kéréssel. Ez volt az első, és a legedának is imponált, végre valahára taníthatott. Baticle, a pályaedző így emlékszik vissza az akkori időkre:

Miralem (Miré) csodálattal leste minden instrukcióját (Juninhoét). Volt, hogy egy-egy szituációt többször átvettek változatlan szögben, fél- vagy éppen 1 méteres távolságváltoztatásokkal. A mester (Juninho) a rúgóerő koordinálásának fontosságát hangsúlyozta és szinte mindig eltalálta az általa kijelölt felső keresztlécet, lehetett az 23 vagy 24 méteres vagy még nagyobb távolság. Később ezekbe a fakultatív foglalkozásokban Clement Grenier is becsatlakozott az ifiktől.

Lövés/találati hatékonyság : kék keretben a Juninho 
tanítványok teljesítménye: mindketten a top 25-ben

A szezon végén Juninho befejezte európai karrierjét, az utódlás kérdését meg ő maga javasolta. A tisztelet meg, ami őt övezte, nem engedett helyet ellenvéleménynek, annyira megkedvelte Mirét, hogy a korábban az ő kérésére érkező Ederson-nál is előbbre sorolta. Miré megörökölte a legenda 8-as számú mezét. Ez a történtek fényében különösen nagy szónak számított. Egy 19. életévét alig betöltő suhanc nagy terhet kapott a vállára, vinni a legenda tündöklő csillagát tovább. A nyár pedig masszív költekezésbe fordult: a távozó Benzema helyére Lisandro Lopez, Grosso helyére Aly Cissokho érkezett, de pont Juni nem a beárazott piacról kapta pótlását. Érkezett ezen szállítmány mellé még Michel Bastos, Dejan Lovren és Bafetimbi Gomis megközelítőleg 90M-ért. Az új szezontól pedig mindenki ódzkodott, tartott, és a legtöbb elemző a biztos visszaesést prognosztizálta.

Talán többünknek felsejlik az a szezon, ha azt mondom, magyar szálak is keresztezték az új utat. A friss BL főtáblás DVSC (Loki) botlott bele abba a Lyonba. Miré pedig elindult felfelé. Amíg az első meccsen a Loki egy nagyon reményteli  meccsen közel járt a bravúrhoz az Anfielden, addig Miré ezzel párhuzamosan színpadi főszereplővé lépett: a Fiorentina ellen megnyert egyetlen gólos találkozón a döntő gólt máris az ő nevéhez fűzhettük. Majd miután túl voltunk ezen a körön, minden vérmes magyar szív egyként várta a következő kört, az első hazai Puskás meccset: ami a magyar sorsba kódolva természetesen hidegzuhanyba csapott át. A víz hőmérsékletének szabályozója meg ki más lehetett: Igen, ő, Miré. Mindössze bő 25 perc leforgása alatt egy 19 éves bosnyák fiú egymaga letudta a magyar bajnokot. Két baloldalról elvégzett szöglet és egy kissé balról jövő közvetlen szabadrúgás mattolta Poleksicéket.

https://www.youtube.com/watch?v=mG8HiRGSFTg

Jól láthatjuk, hogy Miré micsoda magabiztosággal cselekedett. Még el sem ért a Loki kapujáig a laszti, ő már elkezdett kirohanni a szélre ünnepelni. Maga a magyar közönség csodálhatta mi az, ha valaki a Mestertől tanul. Ez Juninho távozása után a második szabigólja volt. Az elsőt is a BL-ben, pontosabban a selejtezőben az Anderlechtnek lőtte.

Már-már felcsúdni sem volt időnk, hogy feldolgozzuk, ki ez az ember, jött az anfieldi túrné és hopszlá, megint mire lehettünk figyelmesek!? Újabb sorsdöntő Miré alakítás, az utolsó percben, akcióból. Kiváló gólpassz az argentin Cesar Delgadonak, 1-2 ide. A Pool azóta sem tér magához. :) 3/3 vagy ha úgy tetszik 9/9, a kiváló rajtot pedig egy az egyben Miré számlájára írhattuk. Meleg volt a kandallónk, és belül is felmelegített: évekre megoldottuk a legégetőbb problémánkat. ( a képbe természetesen a Papa fog beleköpni, ki más...)

Ezzel még nem volt vége. A kieséses szakaszban a régi jó palimadár bokszzsákunk, az CR-rel és Kakával, a két friss aranylasztissal felpumpált Real jött szembe. A kisiklatásukra itt már többfajta eszközre is szükség volt, és sikerült is azokat egybehangolni. A Bastos-Miré-Lisandro tengely olykor Govouval, olykor Delgadoval kiegészülve üzemi tempóba kapcsolt és darált. Főként a Bastos és Miré közötti kémia működött igazán komolyan a tavaszi fél szezonban, és azon az oda-visszavágós, kieséses meccsen. Miután hazai pályán Jean 2 Makoun szépségdíjas góljával 1 gólos előnyhöz jutottunk, a túloldalon ment a fogadkozás, Ramos példának okául legalább 3 gólos sima sikert ígért a sajtóban. A visszavágó ennek szellemében is kezdődött, már a 38. másodpercben Llorisnak fel kellett szabadítania Kaka elől, és az 5. percben már nem volt kegyelem. CR egy jó ütemű indításra ugrott ki jól és célozta ki a jobbalsót. A félidő ezután is rosszul alakult, de egy személy tett arról, hogy életben maradjunk. Juvésok figyelem, ez a személy Gonzalo Higuain volt. 2 ordítóan nagy ziccert hagyott ki, ahol először Lloris földöntúli bravúrt mutatott be, majd másodszor már ő is kevés lett volna, amikor elvitte az argentin támadó mellette a bogyót, de 15 méterről a teljesen üres kapu belső kapufáját találta el. A félidő után Puel életében talán először és utoljára jól reagált. Behozta Kallströmöt és Gonalonst a kp stabilizálására és a meccs képe nyomban meg is fordult, aminek gyümölcsét a 74. percben le is arathattuk.

 A meccs emlékezetes záróakkordját Lisandro művelte, amikor a mérkőzés végén odarohant Ramoshoz, majd az ujjaival heccelte fel a spanyol kiskirályfit, hogy ez lett a nagy hármasból. Ezt a jó szokást Pique át is vette, amikor a Barca félévvel később 5-0-ra nyert, aki eztán CR arcába vágta a különbséget. A következő körben az ellenfelünk a trónunkat fosztó friss francia bajnok, a Bordeaux volt. Pjanic itt sem volt passzív megfigyelő, az első, 3-1-re a javunkra végződött találkozó második gólja előtt remekül rohant el  egy szép kombináció végén a baloldalon, majd remekül tálalt Bastos elé Tremoulinas közreműködésével. A találkozó visszavágóját 1-0 kibekkeltük és ezzel a BL elődöntőbe kvalifikáltuk magunkat.

 Mirének első nekifutásra sikerült, ami Juninhonak hatszori nekirugaszkodásra sem. Vele áttörtük a negyed-, nyolcaddöntős BL átkot. Már nem állt az a párhuzamon, ami pont a Reallal való összevetésben került elő, hogy nem tud bizonyos gátakat túlugrani a csapat. Sikerült a top4. De még mindig hiányzott egy lépcsőfok a Papa által hőn áhított döntőhöz és ekkor érkezett a következő nyár, ami sajnos minden későbbi nyomorúságnak a rákfenéjét jelentette. A Papa gyógyszere elgurult és Pjanic itta meg elsősorban a levét.

A Pjanic gyilkos: Yoann Gourcuff

 2010 nyarát írjuk, amikor egy újabb bajnoki aranyról maradtunk le, noha mindezt felejtette a nemzetközi színtéren a Liverpool, Real és Bordeaux felett aratott diadal. A csapat az előző nyáron belenyúlt a zsebébe, most igazán, és annak egyből eredménye is származott, nem úgy, mint például a psg, city, wolfsburg, napoli vagy éppen korábban a real esetében érzékelhettük. Ebből aztán szörnyű következtetések születtek a Papa dendritjeiben. Ugyan tudta, hogy gazdasági világválság él, tudta, hogy stadionépítésbe kezdünk hamarosan, mégis a vágy és a relatív siker mámorító illata elcsavarta a fejét.

 Yoann Gourcuff 2006-ban szintén nagyon fiatalon, 19 évesen került Franciaországból egyenesen a Carlo Ancelotti vezette, akkor még legendásan erős Milanba olyan emberek közé, mint Seedorf, Kaká, Pirlo vagy Inzaghi. Abban a szezonban páholyból nézhette végig, ahogy csapata megnyeri utoljára a Bajnokok Ligáját. Ugyan sok lehetőséget nem kapott, amikor azonban pályára léphetett, meghálálta a bizalmat, mégis a helyzete nem változott drasztikusan egyszer sem, és a kezdőbe akkor is nagyon ritkán játszhatta be magát.

Gourcuff a Milanban

 Gourcuffot azzal a kimondatlan, picit irracionálosnak tűnő céllal hozta Triaud elnök, hogy pontot tegyen az unalmas lyoni egyeduralomnak az L1 pontvadászatában. Számítása Laurent Blanc vezetőedzővel és vele tökéletesen bevált. A 2008-09 szezont megérdemelten behúzva megállította a Juninhoval, Benzemával, Mirével töményített gárda vasúti pótszerelvényét, véget vetve a sorozatos bajnoki sikereinknek, lényegében egymagában. A sikertörténet pedig folytatódott a következő szezon elején. A Bordeaux a BL-ben a Juventus és a Bayern társaságába keveredett, ahonnan történelmi győzelmek közepette a megszerezhető 18 pontból 16-t gyűjtve simán csoportelsőként jutottak tovább úgy, hogy a Bayern oda-vissza ütötték, a Juve ellen pedig 4 pontot gyűjtöttek. Rekeszizmok megmozgatására alkalmas pillanat feljegyezni azt a momentumot, amikor Yoyo az Allianz Arénában Marouane Chamakh-kal oktatta a Bayernt, ott gólt és gólpasszt jegyzett. Általánosságban is kijelenthető, hogy tovább emeli az akkori dícsősége nimbuszát, hogy Chamakh a félszigetekre való vándorlása után közröhej tárgyává vált többször is. Yoyo akkora istencsászár volt, hogy még Chamakh-ból is embert faragott. Nemcsak 15 gólos házigólkirállyá, de a BL-ben 5 gólt is jegyző csatárrá avanzsáltta a botlábút.

 A Bordeaux ezután verte az Olympiakoszt, hogy aztán a negyeddöntőben megkapja a Realt verő Lyont. De Yoyo még ekkor is remekelt, mindkét meccsen csapata legjobbja volt, a második meccsen MoM is választották, az elsőn pedig (ahol Pjanic is gólpasszt jegyzett) mesterien csavart Chamakh fejére, ami egyenlítő találatot ért 1-0 állásnál. Az a Bordeaux viszont a tavasszal visszaesett, és a bajnokságban is hármon kívül rekedt. Yoyonak távozásra kellett adnia a fejét, a kérőket pedig nem kellett felszólítani a sorban álláshoz. Ő meg döntött.

 Az új Zidane-ként aposztrofált Gourcuff francia klubrekordot jelentő összegért, 22+4M€ ellenében került Lyonba. Hogy ez a mai mércével alacsonynak tűnő összeg, amikor westhamek dobálóznak 30 millió fontokkal mennyire nem is volt kevés, azt pár példával szeretném mégis illusztrálni. A Lyonénál 3x nagyobb költségvetésű Real abban az évben 18M€-ért vásárolta meg Mesut Özilt a Werdertől, az Arsenal vásárlási rekordja meg mindössze 20M€ számlált (korábban Reyesért fizettek ennyit, senkiért korábban vagy utána még 3 évig többet nem), vagy éppen összehasonlíthatjuk az újkori PSG francia belső piacon tett legmagasabb ajánlatával, amikor tavaly Kurzawáért 25M€-t fizettek. Gourcuffért nem kellett kifizetni azt a 4M€ pluszt, Kurzawa tehát vezeti ezt a listát, de ha ki kellett volna, még ma is ez volna a legnagyobb cash flow rekord, quatari végtelen vagyon ide vagy oda.

 Aulas pedig benne látta az utolsó akadály legörgetéséhez szükséges eszközt, ami rendkívül propagandisztikusra sikerült. Nem győzte bizonygatni, hogy Yoyo mekkora vétel és hogy ezzel a klub átlépte az embargót, jó erős középcsapat státuszából nagycsapat lett, hisz egy korábban már máshol bizonyított klasszisjátékost sikerült személyében megvenni, nem csupán egy ígéretes fiatalt anélkül, hogy az éppen frissen elődöntős csapat kulcsembereiből bárkit is eladtunk volna. Gourcuff valóban klasszis volt. A France Football 2010-es szavazásán az év legjobb franciájává választották az előző két évben győztes Ribery-t  megelőzve és az Aranylabda szavazáson is a 18. helyen végzett, szintén 1 hellyel megelőzve az előbb említett úriembert és 4 hellyel megelőzve a lyoni teljesítményéért díjazott Benzemát. Ha elfogadjuk azt a feltételezésem, hogy a világ legjobb 10-15 labdarúgója világklasszis, és a mögötte levő 15-20 fős csoport meg "egyszerűen" klasszis, az állítás megáll a talpán: vettünk egy klasszis és korából (23 esztendős volt az igazolása évében) fakadóan potenciális világklasszis játékost. Mégis súlyos szarvashiba volt a megvétele szakmai alapon.

 Félreértés ne essék, Yoyo valóban egy polccal még magasabb szintet képviselt Miréhez képest, hisz ugyan Miré " csak top50-es" lehetett akkortájt, mégis egy csapatba rendesen passzoló ember fejlődési pályájába taposott a Papa, akiben ugyanúgy meg lett volna a képesség, hogy 1-2 évvel később top20 labdarúgóként beszéljünk. A potenciálja meg volt hozzá. A Papa viszont nem így gondolta, elégedetlen volt Miralem formaingadozásaival, azzal hogy ugyan hiába a nagymeccsek embere, a kiscsapatok ellen ( ami az év meccseinek döntő többségét jelenti) már nem olyan jó. Ez az érv számomra még ma is blődség, Miré az integrálási szakaszának közepén járt 2010 nyarán, butaság volt felette korán ítélkezni. Azonban voltak itt más dolgok is, amik miatt jobb lett volna takaréklángon cselekedni.

1. Akkoriban a középpálya közepe telítve volt, a keret tagja volt Pjanicon kívül az az Ederson is még, aki szintén nem öt kugligolyóért került hozzánk, és ő elég jó csereembernek tűnt.
2. Yoyo nem teljesen Puel-kombatilis játékos. Ugyan ha a tisztelt olvasó felidézi az első mondataim, ahol azt írtam, jól bánik a kreatív kp-kel, nem áll ellentétben ez azzal, hogy Yoyo más típusú játékos, nem a Ben Arfa-féle egyénileg mindent megoldó típusú és nem is a Pjanic-féle az üres területekre jól bemozgó, gyorsabb típusú. Yoyo kiemelkedő kombinációs képességű gólpasszgép, éppen ezért is zidánozták úton útfélen.
3. Érezni lehetett, hogy a sztárgázsija a gazdasági válság+ stadionépítési szakasz alatt extra teher, és ez később hatványozottan így is lett. (teljesítménytől függetlenül)

Ha már annyira égette a Papa zsebét a pénz, érdemesebb lett volna a védelmet megerősíteni. A stabilitáson kívül semmi extrát nem jelentő Reveillere és Boumsong helyére javasoltam vételeket, mert bár hiába volt az új Vidic, Lovren is a zsákban, Cris-en már látszódtak az öregedés/klimax jelei, és a létszám sem volt eleresztve.

Ritka pillanatok egyike: Yoyo és Miré egyszerre a pályán a Benfica ellen 2-0 megnyert
 BL találkozón. Az utóbbi az előbbi miatt a padon szívta általában a fogát.

Miré tehát olyan helyzetbe keveredett, amit épp ésszel nehezen lehetett felfogni. A nyakára igazoltak egy másik játékost, miközben az előző évben kapta meg a stafétabotot és nem is bukott hasra vele. Egyre csak szűkültek a játékpercei, egyre többször  a padon leshette a többiek szintén zenész produktumát. Itt mindenki nótáját elhúzták. A bajnokságban 33 meccsen ( 5 bajnokira vállficam miatt nem nevezhettük ) csak 21 alkalommal kezdett, tehát kevesebben vett részt, mint a kétharmada. Ugyan Puel kísérletett tett arra még ősszel kétszer is, hogy a két ifjonc egyszerre kezdhessen, kénytelen volt arra rájönni, hogy a modern futball nem visel el két olyan elemet a középpályán, akiknek büdös a védekező meló. Így Miré csak akkor játszhatott, ha jelentősen gyengébb ellenfeleket kellett elgyapálni, vagy mikor Yoyo a vége felé elkezdett belekeveredni a sérülésspirálba.

A szezon katasztrófaként végződött. Nem elég, hogy nem kerültünk közelebb a BL döntőhöz, még a bajnokságban is épphogy meglett az utolsó fordulóban a BL selejtező. Claude Puelt azonnali hatállyal meneszteni kellett. Helyét a másodedző, Remi Garde vette át. 2011 júliusába érkezve Yoyo a soha véget nem jelentő, akkor még első stádiumában levő súlyos térdsérülésével küszködött, ki kellett hagyja az alapozást is. Jó időnek tűnt ez arra, hogy Miré visszaszerezze a kezdőhelyét. Még ekkor sem tűnt egy percre sem úgy, hogy kilépésre fog sorra kerülni azon a nyáron. Még az ügynöke, Michael Becker is tisztességesen járt el, megnyugtatott mindenkit, mikor előállt azzal, hogy se neki, se ügyfelének nem áll szándékában menni, jól érzi magát, csak annyi az elvárása, hogy játszhasson.

Nos nem így lett. Garde rendkívüli szakmai kompetenciájáról tanúskodva a csirke mozgáskoordinációjú, isteni Jimmy Briandot preferálta helyette egy irányító nélküli 4-4-2, vagy inkább 4-2-4 hadrendben a szezon kezdetén. Az így kapott fogás hasonlított a másnap a tejszínen felejtett gesztenyepürére. Megenni még csak-csak, megemészteni viszont már abszolút nem lehetett szakmailag. Miré a harmadik bajnoki mérkőzés után, augusztus közepén kérvényezte az eladó listára való helyezését, a távozására pedig a deadline day napján sor került. Komikusnak érezhettük az egészet, pedig nem volt az, csak max a körülménye. Még augusztus 30-án Londonba tartó repülőre szállt, hogy az esős város ágyús felébe költözzön 10M€-ért, viszont az Arsenal pont akkor kezdett el látszólagos zuhanásba (épp napokkal előtte volt a United elleni 8-2), és az ügynöke mást javasolt, és jött is egy jobb ajánlat Rómából, amit hosszas tanácskozás után elfogadtak. ( a komikum annyi ebben, hogy az Arsenal mindig zsugori természete itt is előbukkant, kiszálltak a "harcos" licitből ) Miré 11M€-ért került Rómába, pontosan feleannyiért, amennyiért Yoyo egy évvel korábban jött.

Yoyo a nyakunkon ragadt és hiába vártuk tőle a megváltás, csak a folyamatos lecsúszást kaphattuk tőle. Ez az üzlet a legkisebb elfogultság nélkül kijelenthető, hogy a közelmúlt messze legrosszabb transzfere volt. Nemhogy az nem sült ki belőle, amit terveztünk, hanem pont az ellenkezője. Mint mikor egy politikai párt megígéri hogy felépít egy hidat, majd a választás napján inkább lerombol kettőt. Gyakorlatilag egy metatérbe kerültünk át, a térképről pedig leradírozottunk. 

Pjanic és Lovren: '00-ás években az ehhez hasonló képességű játékosokkal
eredményeket értünk el, nem pedig eltékozoltuk őket

A bájos történetekhez még egy-két adalék hozzájárul. Mikor Ancelottit már a PSG edzőjeként faggatták, Yoann karrierje bőszen leszálló ágba került, akkor kérdezte az egyik riporter, miért nem szerepelt gyakrabban a Milanban nála a francia zseni, szembeállítva Verrattival, aki ugyanolyan fiatalon pedig folyamatosan kezdett a fővárosi csapatban Carlo azt a választ adta, hogy ugyan látta a tehetséget a fiúban, de nem volt könnyű neki helyet szorítani Kakáék társaságában és nem is látta személyében azt a tüzet, ami ahhoz szükséges lett volna, míg Marco konkurenciálisan könnyebb helyzetben volt. Köszönjük Carlo, hogy már akkor oltogattad a kenyéradó quatariakat!

A másik pedig Miré hozzáállása utólag hozzánk. Még 2011. szeptember 13-án kiadott egy közleményt, amiben leírta, hogy mindig a szíve csücske lesz a Lyon és nem akart elmenni, de muszáj volt, ugyanakkor el van ájulva a római közönségtől is és az új kalandokra kell már fókuszálnia. Majd 4 évvel később kérdezték ugyanazon tárgykörben, már máshogy felelt: " Nem, nem figyelem már a Lyont. Ha Franciaországba vissza kéne térnem, csak a PSG jöhetne szóba." A közlemény diplomatikusan bántó volt, de azt hiszem teljességgel megértem és elfogadom, hogy ezt gondolja már. Egy nagyon komoly karrierív tört meg ott akkor Gourcuff leigazolásakor, és ha tartja azt a fejlődési ütemét, ma akár világklasszis is lehetne. Nem megbántva a római szakmai stábot, de az, hogy Miré tőlük is elfordult nagyrészt azért is lehet, mert nem tudott előrelépni se Lucho, se Garcia alatt, és ugyan tartja nagyjából 6 éve konstant azt a szintet (top50), amit nálunk ért el, de max nagy jóindulattal mondhatja azt az ember, hogy a top40-be belefér. Pedig több lakozik benne.

Pjanic távozásával a pokol és pusztulás korszaka köszönt le ránk, amiből a mai napig nem tudunk kikászálódni. Nem lennék meglepve, ha kedden életbe lépne Murphy-törvénye és elégtételt venne a bosnyák rajtunk egy duplával.. De a Kop Virage és én akkor is tapsolni és szurkolni fogok neki. A Papa most is pofont érdemel és mindaddig abban is kell részesüljön, amíg a megalázás mértéke már értékelhető sportszakmai tettekre nem sarkalja.

Várakozásaim

Vételek

Az ígéret szavát beváltva jöjjenek azok a nevek, akik reálisan megszerezhetőek és illenének a jelenlegi játékszisztémába a saját elképzeléseim szerint. Ki lesz a mi XXL-ünk?